Bejegyzések
Megjegyzések
Az egész az ágyban kezdődött, amikor a doki kijelentette, hogy kimegy pisilni, de nem kell lámpa, mert macskalátása van, és az egész az éjszakai ügyeleten végződött, ahol két öltéssel varrták össze a pengefal okozta homloksebét.
Közkívánatra készítettem egy helyszínrajzot a doki balesetéről.
... akkor szólok, hogy véletlenül elküldtem öt képemet a Freeblog fotópályázatra. Nyilván elment az eszem vagy ilyesmi.
A kínos az, hogy a téma már csak akkor jutott el az agyamig, miután elküldtem, és magamtól is beláttam hogy első látszatra nem sok közük van az emberhez a harmadik évezred kapujában, de ha alaposan csűröm-csavarom, akkor mindegyikről meg tudom ám magyarázni, hogy miért van mégis köze hozzá.
Hát ez van, elhebrencskedtem a dolgot, azért kérlek nézd meg őket itt és kommenteljed be (ott is) nyugodtan, hogy jajdeszép vagy hogy fúderonda, vagy hogy jajdeszépcsaksemmiközeatémához**, szóval akármit, meg később lesz majd olyan közönségszavazás-féle is... csak szólok [mamzelle most könyörgő szemeket meresztget].
__________
* tudom hogy nem jött szóba, de valahogy el kellett kezdeni a posztot
** ha lehet, ezt inkább mégse kommenteld be, hátha a többiek nem veszik észre... Inkább írd helyette azt, hogy "nemcsak gyönyörűek, de lenyűgöző, hogy milyen furmányos módon kapcsolódnak a témához!"
...de egészen megszerettem Carla Bruni egyik dalát.
Persze ez még nem teszi kedvesebbé előttem a nőt, mert még mindig nagyon távol áll attól, amilyennek szerintem egy First Lady-nek lenni kell. Nem igazán az a gond hogy énekel (sőt, az egyáltalán nem gond) vagy hogy egy botrányhős showgirl (amilyen a zsák, olyan a foltja...), de szerintem egy elnökfeleség ne pucérkodjon magazinokban, és kész. Még akkor se, ha gyönyörű. Ez a minimum, ami elvárható lenne az ország első asszonyától. Az ilyesmi nem elegáns, egyáltalán nem elegáns.
Mindazonáltal készséggel elismerem, hogy ez a dalocska nagyon kellemes, könnyű kis bársanzon, mondjuk egy pohár vörösbor mellé:
Már hetek óta direkt nem vettem könyvet a kezembe, mert úgy döntöttem, hogy nem tudok nyugodt szívvel belemerülni az örjöngő lelkiismeretfurdalástól amiért nem haladok olyan tempóban a fordítással ahogy terveztem (csak még október végéig kell kibírnom, aztán újra heti hét könyv, ahogy szoktam), szóval ismerve az univerzumot, azon már meg se lepődtem, amikor éppen ebben az én nagy megszorultságomban bukkantam rá legújabb addikciómra, nevezetesen a Postcrossingra.
A lényege az hogy kézzel írott képeslapokat küldözgetünk szerte a Földbolygó minden szögletébe, és kapunk viszont, és van hozzá kód, meg statisztika, szóval több mániámat is kielégíti a játék, hát belevágtam. Már blogot is szült a dolog, nem akartam a Mekegőt árasztani el vele, mert az úgy van jól ahogy van.
De nem csak ezt akartam ám mondani, hanem beszámolni a járulékos történésekről a Postcrossinghoz kapcsolódóan.
Először is, aki Postcrossingol, az előbb-utóbb óhatatlanul átbóklászik a fórumra is, én sajnos előbb mint utóbb, úgyhogy már 15 extra lapot küldtem szét a hivatalosokon felül, ami meg is térült, nem ez a gond, csak hát addig se dolgoztam ugyibár...
Szóval vannak ott mindenféle klassz topicok, én mindjárt a taggelésen véreztem el, az az amikor indítanak egy-egy témát, például "régi reklám reprintek", és akkor ott mindenki az előtte megnyilvánuló hozzászólónak küld egy ilyen reprintet, és kap az utána következőtől. Nehéz abbahagyni, de nekem a 15. után sikerült, és jogos önvédelemből utána már meg se néztem a többit, úgyhogy ne kérdezd mi az a Round Robin és tsai. mert úgysem tudom.
Viszont van ott még két dolog, amit juszt is ki fogok próbálni, az egyiket becsületből a másikat csupa szórakozásból.
Kezdjük a becsületbeli üggyel. Volt ugye nekem az a Prince Edward Szigetes incidensem, amikor az álomlapomat bedarálta a kanadai posta, és eleddig sejtelmem se volt róla, hogy ki lehetett az a tüneményes kistündér aki egyetlen suhintással elintézte hogy kapjak egy igazi-valódi képeslapot az igazi-valódi PEI-ról, de most jöttem rá, hogy lehet hogy mégsem kistündér volt, hanem egy hús-vér RASsoló (nem, nem nassoló!) azaz "Random Act of Smileness"-játékos, ami arról szól, hogy keresel magadnak a fórumozók között valakit akinek szeretnél mosolyt rajzolni az arcára, megnézed mi a kívánsága (ált. minden fórumozónak van olyan listája, amin a képeslapvágyait sorolja föl, van aki Új-Zélandról szeretne egy maorit, vagy Lappföldről Mikulást, esetleg Anne Shirley-t a PEI-ról), és ha tudod teljesíteni a kívánságát, akkor titokban más fórumozóktól ki kell derítened a címét, és elküldeni neki meglepetésiből. Azt hiszem így landolhatott hozzám a nevezetes lap, ami tényleg mosolyt csalt az arcomra, aztán meg könnyeket a szemembe, mert az a hülye kanadai posta egyszerűen bedarálta az ajándékomat! Hát igen, még nem sikerült túltennem magam rajta, mindazonáltal kutya kötelességemnek érzem, hogy keressek én is egy kiskrapekot, akit boldoggá teszek majd. Képeslappal.
Erről jut eszembe, hogy kaptam is egy mailt az egyik crossertől, aki látta hogy mit tett a kanadai posta az álomlapommal (bedarálta!), és megígérte hogy szerez nekem egy másikat, cserébe pedig rajzolnom kell neki a rossz kezemmel egy elefántot, mert ő meg azt gyűjti pszichológiai okokból kifolyólag ugyanis. Ez nagyon érdekes lesz, mert nekem mindkét kezem elefántrajzoló antitalentum, de majd megoldom. Azt találtam ki, hogy rajzolok egy kalapot, és azt mondom, hogy az igazából egy kígyó, ami felfalta az elefántot, amit le akartam rajzolni. Ha Saint-Exupérynek szabadott, akkor nekem is.
A másik, a csupa szórakozásos dolog pedig egy olyan topic, ahol az előző hozzászóló anyanyelvén kell írnom neki egy lapot, az utánam következő pedig majd magyarul ír nekem egyet. Ilyen módon nekem most japánul kellene összehoznom pár sort, de egyelőre csak annyit tudok japánul hogy "Konnichiwa", meg hogy "Hello Kitty"...
UPDATE 1:
Hát... mostmár tudom mi az a Round Robin. 12 db. képeslap egy perc alatt... Valaki vegye már ki a kezemből!!!
UPDATE 2:
A Postcards Wall elkészültével értelmét vesztette a blog, úgyhogy töröltem..
Mondtam már milyen férjem van nekem? Hát nekem van a legédesebb férjem az egész világon, és erről nem bocsátkozom vitába senki emberlányával, az fix.
Mivel nyár eleje óta úgy dolgozom mint a güzü, a hétvégéket és ünnepnapokat is beleértve, kezdtem olyan lenni mint egy sápkóros idegbeteg, és pénteken az édes kis uramnak annyira megesett a szíve szegény énrajtam, hogy szombat reggel egyszerűen csak felnyalábolt és elvitt engem Bretagne-ba óceánt nézni. Óh! Elvitt egy egésznapos-ottalvós miniszabira egy Quiberon nevű félszigetre, és mostmár határozottan nem vagyok sápkóros, viszont pecsenyepirosra sült és töknáthás. De nem számít, mert órákon keresztül bámulhattam az Atlanti-óceánt, de SZIKLAPARTRÓL ám(!), és ha van valami aminek képtelen vagyok ellenállni, akkor ez az.
Az egész félsziget valami 14-15 km-es lehet összesen, egyetlen út vezet oda, és van rajta három pinduri falu, meg egy világítótorony, vagy nevezzük inkább pislákoló-tornyocskának, mert annyira pöttöm, hogy háromszor is elmentünk mellette, mire egyszer észrevettük. Rengeteg óceán veszi körül, és vannak magas sziklapartok és alacsony bícsek is a szélén, mi pedig 24 óra alatt kihasználtuk az összes adottságait.
Az egész napot a szabadban töltöttük, még enni se mentünk be sehová, hanem összevásároltunk mindenféle földi jót egy boltban, és egy sziklán megpiknikeltük (majd megmutatom hol), aztán homokvárat építettünk kölcsönszerszámokkal (majd megmutatom milyet), és később fotóztam képeslapnak valót (majd megmutatom mit).
Sajátkép mutogatás előtt azonban megmutatom a szigetet reklámról és felülnézetből, amin bejelöltem a fontosabb részeket.
Helyszín No.1: Itt volt a panziónk. Az a jó benne, hogy a ház minden ablakából (beleértve a toalettét is) látni az óceánt, és hallani a sirályokat, mennyei muzsika. És még az is jó benne, hogy elvileg nem lehet eltévedni, mert az egyetlen félszigetről kivezető út mellett áll, bár gyakolatilag nekünk sikerült eltévedni...
Helyszín No.2: Piknikplacc, bővebben a fotóknál.
Helyszín No.3: Homokvárazó bícs, + itt is lőttem pár remek fotót.
A 27 km-es protonbirizgáló nagykütyü üzembehelyezésének másnapján, mikor reggel bekapcsoltam a telefonomat, a kiskütyü úgy találta, hogy 2012. október 15.-e van, 6:07.
Hmm... Azontúl, hogy soha nem kelek fel hajnali hatkor, nyilván 2012 sem volt aznap, se október 15. Érthetetlen meghibásodás.
Manuálisan visszaállítottam az adatokat, de azért arra kíváncsi lennék, hogy miért pont ezt a dátumot választotta...
Ezt a virágot egyszerűen csak azért kaptam mert szeretve vagyok. Mintha minden hófehér szirmot körülrajzoltak volna egy leheletvékony rózsaszínű tussal. Ötletem sincs milyen fajta virág ez, valaki? Esetleg valami szegfűféle?
Láttam olyan lilás-bordós hortenziát is, amire mintha ecsettel sötétkék színű vízfestékcsöppeket ejtettek volna, de nem akartam telhetetlen lenni :-)
Ja, egyébként ma majdnem láttam egy kísértetet is. Az utóbbi időben ha meghallom hogy valaki be merészel dobni egy üveget a zöldládába, rögtön az ablakhoz vágtatok, és megpróbálom a puszta akaratommal elbűvölni onnan az aktuális csendháborítót (sose sikerül), de most az volt, hogy ott álltam, és hallottam hogy valaki folyamatosan dobál bele üvegeket, de látni semmit sem láttam. Senki de senki nem volt ott! Az üvegek pedig csak hulottak-hullottak csörömpölve. Hát... nem részletezem milyen gondolatok futottak át az agyamon, de képzelheted. Szóval ott álltam és némán meredtem a dobozra vagy öt percig amíg csak tartott ez a természetfölötti performansz, aztán hirtelen előlépett a zöldláda mögül a közvetlen falszomszédunk, meglátott az ablakban, és megkérdezte hogy jól vagyok-e, mert olyan furán állnak a szemeim.
Na ekkor tudtam meg, hogy a zöldláda kétoldalas...
Jól elszúrtam két napot felesleges semmittevéssel, pedig már úgy vártam, hogy végre végezzek az ötszázoldalassal, és újra hódoljak olyan szórakozásoknak is, mint például az olvasás vagy párbeszéd emberekkel, de most érkezett meg a lovaskönyv, úgyhogy október 15.-ig megint elhalasztva minden hobbi és társasérintkezés, ne is keress, úgysem érek rá.
A délelőttöt viszont pompásan elütöttem jutubozással, miután feldeztem a Csináljuk a fesztivált..ot. Kikapcsolódás a könnyedebbik fajtából. Eddig fogalmam sem volt a műsor létezéséről, de nagyon szórakoztatónak találom, és jó apropó arra, hogy megnézzek néhány régi felvételt az eredeti előadókkal. Nem is tudtam például, hogy ilyen szép volt a Cserháti Zsuzsa, valahogy muszáj leutánoznom a frizuráját (arra gondoltam, hogy ha mondjuk egy keménykalapot erősítenék a fejemre, majd szemből nekiesnék a kilógó tincseknek hajszárítóval akkor valami ilyesmi lenne a végeredmény, nem?). Aztán azt a felfedezést tettem, hogy a Gallusz Niki (most hallottam először a nevét különben) nemcsak elképesztően jó hangú, de díva. Fekete koktélruhában, tűsarkúban és neccharisnyában csak dívák tudnak így lépdelni a lépcsőn. Jó, nem mondom, hogy nem játsza túl egy icipicit, de akkor is klasszul adja elő magát (no meg a zenészek is sokat dobnak a produkción). Persze Hernádi Judit utánozhatatlan a maga nemében, de most komolyan, ez a dal valami olyasmit próbál üzenni, hogy "légy optimista" meg "hajrá, ne add fel", szóval pont ellentéte a Hollónak (tudod... "Soha már!"), Hernádi mégis úgy énekli, hogy az ember már keresi a kampót, köti a hurkot... Így mulat a magyar.
Dér Heni nevét se hallottam soha ezelőtt, de meg kell hagyni lambadázni azt tud, Bereczki Zoltán egy édespofa, Miller Zoltán meg íííííííííí (óazahangóazazarc)!!! Szóval tökjólevoltam.
